Valószínűleg ez a bejegyzés egy kicsit csapongó lesz, mert nagyon sok minden kavarog bennem. Egyrészt arra gondoltam, hogy kicsit beavatlak benneteket abba, miféle változást hozott Csibi az életembe. Nem az a célom, hogy bárki szánakozzon rajtam, pusztán az okulás, hogy ne essetek ebbe a hibába. A tegnap már a múlt és ma van ma. Vállalom a hibáimat, ez is én vagyok, voltam! Egyszer , egyetlenegyszer az életben ki kell írnom magamból ezeket a dolgokat!
Csernus dokitól olvastam valahol egy nagyon találó gondolatot a vegetációról. Amikor éled a napjaidat, dolgozol, eszel, alszol gépiesen. Nincsenek vágyaid, álmaid csak a munka mókuskereke. Sajnos beleestem én is ebbe a csapdába, jó magyar szokás szerint. Mizopapa rokkantnyugdíjas lett és én úgy éreztem a helyzet kapcsán át kell vennem tőle a családfenntartó szerepet (nem mintha ő ezt igényelte volna) meg kellett mutatnom mindenkinek, hogy képes vagyok ellátni a családomat, előteremteni számukra mindent. És beindult a mókuskerék, szinte minden nap 10-11 óráig dolgoztam reggeltől, otthon a harmadik műszak (bár segített a családom, nekem mégis mindig csak az volt a jó, amit én csináltam). Meg is lett az eredménye rendesen, stressz, magas vérnyomás, szívritmuszavar, néhány porckorongsérv. Megérte? És a többit nem is mondom, amikor Katus a szemembe mondta, hogy Dániel sosem mondja neki, hogy fáj a feje, hogy fáradt és hagyja békén.
Szóval már kapizsgáltam, hogy nem lesz ez így jó hosszú távon, változtatni kéne. Be kellett látnom, hogy a gyerekeim Nike cuccok nélkül is boldogabbak, ha többet beszélgetünk és közös programjaink vannak. El is kezdtem visszavenni a tempóból és Mizopapa is talált magának elfoglaltságot.
Közben a gyerekek is felnőttek, volt aki kirepült és innen már egy másfajta, barátibb szeretetre vágytak, nem az állandó gondoskodásra és aggódásra.
De még mindig úgy éreztem, valamiért nem teljes az életem. Azzal vigasztalgattam magam, hogy ha lesz unokám, biztos sokat vigyázok majd rá és akkor azért korrektebb lesz az életem.
Valahol ott fenn azonban Valaki figyelt és segítségképpen küldött egy kismadarat.
Vad volt mint a fene, de nekem tetszett. Szép volt a tolla, a csillogó, okos szemeitől teljesen bekattantam. Elkezdtem szelídítgetni, lassan haladtunk de mindig egy kicsi lépéssel előre.
Már egyre kevesebbet dolgoztam, fontosabb volt, hogy otthon legyek és Milivel foglalkozzak.
Teljesen új dolgokat tapasztaltam vele kapcsolatban, ráéreztem, hogy micsoda nagyszerű kapcsolat épülhet ember és madárka között. Még így is,hogy igazából sosem lett teljesen szelíd. Valahol ez így volt megírva, megtaláltam a fórumot és nagyon jól éreztem magam a többiek között. Rengeteg segítséget kaptam, bármi bajom volt Milivel mindig volt aki segített, ki jó tanáccsal, ki csak az empátiájával. És a csúcs, egy barátság kezdete (remélem) egy hasonkorú, kedves házaspárral. Aztán az ismerkedés , persze Csibivel, az az érzés amikor a meleg kis ujjaival nagy-nagy nyugalommal ücsörgött a kezemen és teljes bizalommal nézett rám! Akkor - ahogy kyga mondta nagyon ráérzősen - feltámadt bennem is a vágy egy ilyen madárka után, akiről gondoskodhatok, akinek én vagyok minden és aki nekem is a mindenem. Jött és beköltözött, nemcsak a lakásba, hanem mindenki szívébe. Mizopapa, aki a betegsége miatt sokszor morózus és ideges, szélesen mosolyog, ha meglátja, Mami, aki félénken simogatja a kis buksiját és Katus, aki mint a szélvész rohan át a szobán , de el nem mulasztja, hogy egy futó puszit nyomjon a búbjára. Rólam már nem is beszélve, aki szerényen csak a rabszolgája lettem a kis büdösnek. Nagyon jó így élni........ és most már erősen vigyáznom is kell magamra, mert a csibifélék bizony 30 évig is elélnek !!:-)))))))
